"Emlékszem, akkor jártam először Nápolyban. Egyedül utaztam, épp egy hosszú kapcsolat után voltam, és úgy éreztem, ideje kiszellőztetni a fejem. Semmi különös nem volt a tervben, csak sétálni, enni, nézelődni. Aznap este elkezdett esni az eső. De tudjátok, az a finom, csendes eső, ami inkább megnyugtat, mint zavar. Az, amire nagyon jól lehet aludni.:) Csak mentem, amerre a lábam vitt, zene szólt a fülemben, a város pedig úgy ölelte körbe a szívemet, mint egy régi ismerős. Egyszer csak egy kis sikátorba tévedtem pontosan ebbe, amit a képen is látsz. Fényfüzérek, régi kőburkolat, az esőtől csillogó utca, és minden sarkon egy asztal, egy növény, egy történet. Bent pár turista jókedvűen vacsorázott. Beültem hát én is. Spagetti alle vongole-t kértem, és egy pohár vörös bort. A pincér bácsi nem beszélt angolul, én nem beszéltem olaszul, de valahogy mindent megértettünk, mutogattunk. Talán mert nem is a szavak számítottak, hanem az, hogy ott voltam magamban. Jelen. Nem máshol, nem mással – csak ott, magammal. Azt hiszem, ez volt az a pillanat, amikor először éreztem azt: minden rendben lesz!"